16-17/09/2014
Hajnalban keltünk, hogy időben érjünk ki a budapesti
reptérre.
Édesapámat Füzesabonyban vettük fel. Miután üdvözölt átnyújtott egy szőrös kis apróságot.. Egy plüss bagolyfiókát! Nagyon aranyos volt a nagy gülü szemeivel és apró termetével. Apa azt mondta, hogy ez lesz a kabalám az útra. Ő fog rám vigyázni. Hihetetlenül örültem neki! :))
2 órát rászámoltunk, hogy minden rendben legyen, aztán az időnk bősége miatt, még fagyizni is el tudtunk menni.. Még utoljára.
A magyarországi reptéren minden simán ment. Mondjuk még volt 1 órám a gép indulásáig, de mivel első utam repülővel, úgy döntöttem, hogy nem megyek sehova, hanem leülök a kapunál. Bár még most egyáltalán nincs sok kitűzőm, de itt máris elhagytam egyet. Egy néni vette észre a földön. Nem tudom mi lesz, ha az egész blézerem tele lesz velük.:D
Már nagyon vártam, hogy repülhessek. Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer nekem is módom legyen rá (igaz, hogy nem repülőgéppel képzeltem, de így is óriási élmény volt).
Vannak olyan emberek, akik félnek a repüléstől. Én viszont már alig vártam, hogy a gép lendületet vegyen és felemelkedjen. Hát ezt a lendületet álmomban se képzeltem volna.:D A sebességünk másodpercek alatt nőtt óriásira (bár gondolom ezt már sokan- akár többször is- átélték, én mégis nagyon élveztem az egészet). Majd végre repültünk. Hihetetlen, ahogy egyre zsugorodtak a földiek, a látóhatár pedig egyre szélesedett. Már én is elmondhatom magamról, hogy voltam már a felhők fölött (több mint) 3 méterrel. Haha.
Rájöttem, hogy nagyon szeretem a felhőket.:D Csodálatosak. Másfél órát el tudtam tölteni csak azzal, hogy a őket figyeltem. Mikor már egy szinten van az ember a felhőkkel, akkor az olyan érzés, mintha egy egészen más világban lenne.. beindítja az ember fantáziáját.;)
Egy szakaszon nem voltak fellegek a közelünkben. Ekkor szembesültem vele, hogy hol is vagyok.. A városok már alig látszottak már ebből a magasságból, a horizont pedig iszonyatosan messzire terült el. A távolban nem hegyek, nem dombok, nem föld.. az ég a fellegekkel találkozott a távolban. Hogy tudok ennyit írni, csak a felhőkről?:D Magam sem értem. Haha.
De a lényeg a lényeg: a világ óriási. Sokkal gigantikusabb, mint azt valaha képzelni mertem volna. És ez még csak az első repülőutam, ami csupán 2 óra volt..:D
A repülőn egy idősebb bácsi ült mellettem (és a legnagyobb megnyugvásomra magyar volt). Váltottunk egy-két szót, de ő fáradt volt és inkább olvasott, én pedig el voltam foglalva a csodálatos felhőimmel.:D
Már amikor Anglia felett repültünk, észrevettem egy ismerős előttem ülő utast. Csak oldalról láttam az arcát, de annak is csak a harmadát körülbelül, de nagyon megörültem neki, mert nagyon hasonlított egy magyar cserediák-társamra. Gondolkodtam is, hogy igen, nem csak én voltam olyan, aki később indult.. De aztán sajnálatos módon rá kellett jönnöm, hogy nem cserediák volt, nem is velem korú.. sőt.. nem is fiú volt.. :S :D
Mikor leszálltunk és felszálltam a többi utassal a buszra, azt sem tudtam, hogy hova megyek, vagy hogy ezek után mit is kell csinálnom.. Keressem a terminált, keressem a kaput. Rendben.
Szerencsére mellém ért a bácsi, akivel a gépen találkoztam. Néhány barátjával volt, a terminálokhoz mentek, úgyhogy szárnyaik alá vettek, és miután részvétüket nyilvánították a rám váró 5 óra várakozás miatt, sikeresen elindítottak az 5-ös terminálhoz menő busszal.:) Ezer hála! Örültem neki, hogy magyarokkal találkoztam össze.. valószínűleg ekkor utoljára.
A terminálba belépve szembesülnöm kellett azzal, hogy ez a terminál egyedül 5x akkora mint a budapesti. De gyorsan odataláltam a biztonságiakhoz.
Mászkáltam egy kicsit, be akartam ülni valahova, de rengetegen voltak. Benéztem néhány boltba, de horribilis összegek vannak, bőrönddel meg nem volt kedvem feleslegesen kutyagolni, úgyhogy ülőhelyet kerestem és leültem. Wifi is volt, csak éppen a facebookot nem lehetett megnyitni, mert az adataimra nézve nem biztonságos. De nem volt semmi baj, mert így végülis el tudtam kezdeni a blog első bejegyzését. (Ezért is írtam ennyit a repülésről, meg az ilyen apróbb dolgokról, mert eddig ezek a legnagyobb élményeim.)
Miután meghiúsult az internet-csatlakozásra való kísérletem, utána vettem elő a gépet. Amellé tettük még otthon azt a néhány búcsúlevelet, amit még otthon kaptam a barátaimtól.:’) Úgyhogy első dolgom az volt, hogy mindet egyesével, szépen lassan végigolvastam. Ahogy viszont szétnyitottam a gépet, egy újabbat találtam.. Fa: Anya, Apa, Bogi és Peti. Nagyon meghatódtam.:’) Elmondhatatlanul jól esett ez a levél itt, Londonban, az 5-ös terminál zajos, sürgő-forgó közepén. Egy kicsit elveszettnek érzem magam, mert nem köt semmi. Van egy kistáskám, egy bőröndöm, egy blézerem, de ennyi. Viszont mégis tudom, hogy nem vagyok egyedül és tartozom valahova. A blézer eszembe juttatja, hogy a cserediákok közé tartozom, Asunciónban már nagyon vár a fogadócsaládom, és hogy már hányan élték át ugyanezt, mint én. A levelek pedig emlékeztetnek rá, hogy vannak, akik féltenek, szeretnek és hazavárnak. Ezek a dolgok pedig hatalmas megnyugvást adnak. Meg különben sem vagyok egyedül.. velem van a baglyom.:D
/London, terminal 5/
Hihetetlen, hogy milyen gyorsan meg tudnak változni a dolgok. Mentem egy kört, kerestem magamnak valami enni- vagy innivalót. Vettem zöld Coca Colát, még sosem láttam ilyet. Valamilyen növények voltak benne. A különbség annyi volt, hogy nem volt benne olyan halálsok a koffein, és finomabb volt, mint az otthoniak. (De lehet, hogy csak a hely és a körülmények miatt éreztem annak.)
Miután megszenvedtem a fizető automatával visszamentem a váróba. Úgy döntöttem, hogy jobb lesz ott nekem..:D Még mindig volt 2 és fél órám.
Nagyjából fél óra múlva pont velem szemben leült egy huszonéves fiatalember. (Haha. A fiú már nem jó szó rá, a férfi meg talán még nem annyira.)
Ő is egyedül volt és rettenetesen unatkoztunk. Egy gitártok és egy kistáska volt nála. Ez volt minden holmija. Halkan játszott egy keveset, én is valami elfoglaltságot kerestem a táskámban.. de nem találtam. Olvasni meg fáradt voltam.
Egy idő után már egymást figyeltük, hiszen nem volt jobb dolgunk. Körülbelül 1 órán keresztül ültünk így, nekem pedig többször is megfordult a fejemben, hogy megszólítsam. De aztán meggondoltam magam, hiszen milyen dolog lenne már.. idősebb is, meg ő a fiú, úgyhogy ha nem szólal meg, akkor nem beszélünk.:D És pontosan akkor, amikor ennek a gondolatmenetnek a végére értem, akkor kérdezte meg, hogy melyik géppel megyek. Az angoltudásom elég gyenge volt, pláne az övéhez képest, mivel ő Ausztráliából származik. Különben zenész, tanítja is, most pedig itt töltött néhány napot Európában. Végre volt valakivel beszélgetni.:D Ennek mindketten örültünk, és ráadásul valamennyit még Magyarországról is tudott. Megmutattam neki a „Most múlik pontosan”-t, mivel ez volt a legszebb magyar szám, ami a telefonomon volt. Utána kétszer is megköszönte, hogy meghallgathatta. Nagyon tetszett neki.:)
Körülbelül egy időpontban indultak a gépeink, úgyhogy elszórakoztattuk egymást a maradék időben. Már csak 5 perc maradt, amikor váratlan kérdéssel állt elő: tudnék-e neki énekelni egy magyar népdalt?
Itt és most?! Egy kicsit paráztam, meg mégiscsak idegen, meg nem is ismerem.. Meg a váróban rengeteg ember.. De aztán gondolkodtam. Ha halkan éneklek neki egyet, abba senki sem fog belehalni, meg amúgy sem ismer errefelé engem senki. Sőt, valószínűleg őt is most fogom utoljára látni, úgyhogy (bár remegve), de énekeltem neki.
Huuh. De legalább tetszett neki. Aztán elindultunk megnézni, hogy kinek-melyik kapuhoz kell mennie. Mit ad Isten, pont szomszédos kapuktól indultak a gépeink. Így visszagondolva, hatalmas mázli volt, hogy nem egyedül kellett mennem. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, metrózunk kellett stb.. Így pont jól jött ki.:)
Amikor elértünk arra a pontra, hogy ő balra, én jobbra, megálltunk. Körülbelül 5x köszöntünk már el, 2x fogtunk kezet, búcsút mondtunk 3 nyelven, de egyikünk sem tett egy lépést sem.
Aztán bemondták Nick gépének az indulását, úgyhogy mennie kellett. Megöleltük egymást, aztán ment ki-ki a maga dolgára.
Érdekes találkozás volt.
/British Airways, úton Sao Paulo felé/
Az egész utazásom leghosszabb repülése következett: 11 órába tellett, amíg átértünk Londonból Sao Paulóba. Mondjuk a nagyobb részét végig aludtam, a borzalmas kaják ellenére sem hánytam és kibírtam gép, könyvek vagy bármi saját cucc nélkül. A baglyot fogtam a kezemben és ennyi volt.:)
Sötétben szálltunk fel, és sötétben is landoltunk, úgyhogy az óceánból például semmit sem láttam. De London hihetetlen volt ilyenkor, abból a magasságból. Egy rendesen kivilágított autópálya-szakasz teljesen olyan volt, mintha egy aranyló lávafolyam szelné ketté a poklot. Nem tudom, miért pont ez jutott róla eszembe.:D
Az egyik kedvenc részem akkor volt, amikor alattunk mindenfelé felhők terültek el, amiket megvilágított a Hold. Csodálatos volt. Mintha az ég és az űr közé szorultunk volna.
A másik pedig az volt, amikor hiába kerestem Sao Paulót odalenn, de nem találtam.. csak később jöttem rá, hogy azért nem, mert felhők takarják el. Azokat pedig egy idő múltán narancsra festette a város fénye. Nagyon élveztem, ahogy átrepültünk ezen a narancssárga felhőhatáron.:))
Sao Paulo repterének nincs akkora területe, mint a londoniénak, de annál bonyolultabb és hosszadalmasabb eligazodni benne.
Végül egy kis segítséggel (mint igazából mindig) odataláltam a repülőgépem kapujához. Ekkorra már annyira fáradt voltam, hogy a felszállásról le is maradtam, mert mire odaértünk volna, elaludtam. Pedig az a legjobb része az egésznek.
Mikor végre megláttam Asunciót, tátva maradt a szám. Óriási város. Mondjuk aztán kiderült, hogy nem az egész Asunción, hanem a környező településekkel összefolytak a határaik.
A csomagfelvétel előtt megállítottak. Papírokat kellett kitöltenem, visszaküldtek. Majd odajött egy bácsi és elkezdett intézkedni, utána hipp-hopp megvolt minden.:) Volt ott még egy férfi, aki segített, szerintem Luis volt az, de nem emlékszek a nevére.
Odakinn már várt Juan és Gladys, az új szüleim. Nagyon aranyos névtáblákat csináltak. Szuperek voltak.
A kocsiban már nagyjából megnyugodtam, de valahogy még mindig nem hittem el, hogy hol vagyok. Vagy pedig nagyon gyorsan elfogadtam? Nem is tudom.:D Természetesnek tűnik ez az egész, de fogalmam sincs, hogy miért.
Az utcák úgy vannak kialakítva, hogy a nagytöbbség vagy 2 sávos egyirányú, vagy ha kétirányú akkor 4 sávos.:D Van egy kis káosz, de ez hozzátartozik az emberek mindennapi életéhez, senki sem ideges, naponta egy emberre legalább rá kell dudálni, hogy ne aludjon el a lámpánál stb.:D Elég türelmesek különben.
A ház felújítás alatt van, de így is nagyon szép. A húgommal, Zara-val fogok aludni.:)
Miután Gladys-szel (a mamámmal) és Mirta-val (a bejárónővel) megebédeltünk, elmentünk a mamámmal a szupermarketbe, hogy megvegyük a hiányzó dolgaimat. Mint például a sampon stb..:)
Utána rögtön elmentünk a suliba a tesóimért. Azért nem jöttek ki a reptérre értem, mert éppen verseny van az iskolában. (Évente rendezik ilyenkor.)
A diákokat 3 csapatra bontják (egyébként itt vannak osztályok 1.-től 11.-ig), és a nagyjából egykorúak játszanak egymás ellen, külön fiúk-lányok. Kosárlabda (ha jól tudom), röplabda, foci és kézilabda.
Sárga, kék és zöld. Mindenkinek egyenpóló. Irtószuper.
A húgom, nem sokkal azután, hogy találkoztunk, eltűnt.. és egy zöld pólóval tért vissza.:)) Nagyon örültem neki, ez nagyon aranyos volt tőle!:) Rögtön felvettem, és büszkén feszítettem benne.xd Haha.
A sárga csapat volt a Griffendél, a kék a Hollóhát, mi pedig Mardekárosok voltunk.:)
Találkoztam jónéhány emberrel, de 25 óra utazás-várakozás után ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Azt tudtam nagyjából, hogy ki lesz az osztálytársam.:D
Mikor hazaértem, akkor adtam oda a családnak az ajándékokat. A húgomnak életfás nyakláncot adtam, rögtön fel is vette, tetszett neki.:)) Mondjuk mindenki örült neki, pláne a mézeskalácsoknak.:D Mondtam hogy ehető, úgyhogy megkóstolták.. A magyar népi mintásakat meg akarták hagyni, de nem sikerült.:DD Teljesen megértem, én is ugyanezt tettem volna.:D
Délután 6-kor nekiálltam a blogírásnak, de annyira fáradt voltam, hogy körülbelül ülve elaludtam, úgyhogy úgy döntöttem, hogy megfürdök és fekszek is.
Elég hosszadalmasra sikeredett.:D Hát ez lenne az első napom.
Sok puszi nektek Asunciónból,
Dorka
Édesapámat Füzesabonyban vettük fel. Miután üdvözölt átnyújtott egy szőrös kis apróságot.. Egy plüss bagolyfiókát! Nagyon aranyos volt a nagy gülü szemeivel és apró termetével. Apa azt mondta, hogy ez lesz a kabalám az útra. Ő fog rám vigyázni. Hihetetlenül örültem neki! :))
2 órát rászámoltunk, hogy minden rendben legyen, aztán az időnk bősége miatt, még fagyizni is el tudtunk menni.. Még utoljára.
A magyarországi reptéren minden simán ment. Mondjuk még volt 1 órám a gép indulásáig, de mivel első utam repülővel, úgy döntöttem, hogy nem megyek sehova, hanem leülök a kapunál. Bár még most egyáltalán nincs sok kitűzőm, de itt máris elhagytam egyet. Egy néni vette észre a földön. Nem tudom mi lesz, ha az egész blézerem tele lesz velük.:D
Már nagyon vártam, hogy repülhessek. Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer nekem is módom legyen rá (igaz, hogy nem repülőgéppel képzeltem, de így is óriási élmény volt).
Vannak olyan emberek, akik félnek a repüléstől. Én viszont már alig vártam, hogy a gép lendületet vegyen és felemelkedjen. Hát ezt a lendületet álmomban se képzeltem volna.:D A sebességünk másodpercek alatt nőtt óriásira (bár gondolom ezt már sokan- akár többször is- átélték, én mégis nagyon élveztem az egészet). Majd végre repültünk. Hihetetlen, ahogy egyre zsugorodtak a földiek, a látóhatár pedig egyre szélesedett. Már én is elmondhatom magamról, hogy voltam már a felhők fölött (több mint) 3 méterrel. Haha.
Rájöttem, hogy nagyon szeretem a felhőket.:D Csodálatosak. Másfél órát el tudtam tölteni csak azzal, hogy a őket figyeltem. Mikor már egy szinten van az ember a felhőkkel, akkor az olyan érzés, mintha egy egészen más világban lenne.. beindítja az ember fantáziáját.;)
Egy szakaszon nem voltak fellegek a közelünkben. Ekkor szembesültem vele, hogy hol is vagyok.. A városok már alig látszottak már ebből a magasságból, a horizont pedig iszonyatosan messzire terült el. A távolban nem hegyek, nem dombok, nem föld.. az ég a fellegekkel találkozott a távolban. Hogy tudok ennyit írni, csak a felhőkről?:D Magam sem értem. Haha.
De a lényeg a lényeg: a világ óriási. Sokkal gigantikusabb, mint azt valaha képzelni mertem volna. És ez még csak az első repülőutam, ami csupán 2 óra volt..:D
A repülőn egy idősebb bácsi ült mellettem (és a legnagyobb megnyugvásomra magyar volt). Váltottunk egy-két szót, de ő fáradt volt és inkább olvasott, én pedig el voltam foglalva a csodálatos felhőimmel.:D
Már amikor Anglia felett repültünk, észrevettem egy ismerős előttem ülő utast. Csak oldalról láttam az arcát, de annak is csak a harmadát körülbelül, de nagyon megörültem neki, mert nagyon hasonlított egy magyar cserediák-társamra. Gondolkodtam is, hogy igen, nem csak én voltam olyan, aki később indult.. De aztán sajnálatos módon rá kellett jönnöm, hogy nem cserediák volt, nem is velem korú.. sőt.. nem is fiú volt.. :S :D
Mikor leszálltunk és felszálltam a többi utassal a buszra, azt sem tudtam, hogy hova megyek, vagy hogy ezek után mit is kell csinálnom.. Keressem a terminált, keressem a kaput. Rendben.
Szerencsére mellém ért a bácsi, akivel a gépen találkoztam. Néhány barátjával volt, a terminálokhoz mentek, úgyhogy szárnyaik alá vettek, és miután részvétüket nyilvánították a rám váró 5 óra várakozás miatt, sikeresen elindítottak az 5-ös terminálhoz menő busszal.:) Ezer hála! Örültem neki, hogy magyarokkal találkoztam össze.. valószínűleg ekkor utoljára.
A terminálba belépve szembesülnöm kellett azzal, hogy ez a terminál egyedül 5x akkora mint a budapesti. De gyorsan odataláltam a biztonságiakhoz.
Mászkáltam egy kicsit, be akartam ülni valahova, de rengetegen voltak. Benéztem néhány boltba, de horribilis összegek vannak, bőrönddel meg nem volt kedvem feleslegesen kutyagolni, úgyhogy ülőhelyet kerestem és leültem. Wifi is volt, csak éppen a facebookot nem lehetett megnyitni, mert az adataimra nézve nem biztonságos. De nem volt semmi baj, mert így végülis el tudtam kezdeni a blog első bejegyzését. (Ezért is írtam ennyit a repülésről, meg az ilyen apróbb dolgokról, mert eddig ezek a legnagyobb élményeim.)
Miután meghiúsult az internet-csatlakozásra való kísérletem, utána vettem elő a gépet. Amellé tettük még otthon azt a néhány búcsúlevelet, amit még otthon kaptam a barátaimtól.:’) Úgyhogy első dolgom az volt, hogy mindet egyesével, szépen lassan végigolvastam. Ahogy viszont szétnyitottam a gépet, egy újabbat találtam.. Fa: Anya, Apa, Bogi és Peti. Nagyon meghatódtam.:’) Elmondhatatlanul jól esett ez a levél itt, Londonban, az 5-ös terminál zajos, sürgő-forgó közepén. Egy kicsit elveszettnek érzem magam, mert nem köt semmi. Van egy kistáskám, egy bőröndöm, egy blézerem, de ennyi. Viszont mégis tudom, hogy nem vagyok egyedül és tartozom valahova. A blézer eszembe juttatja, hogy a cserediákok közé tartozom, Asunciónban már nagyon vár a fogadócsaládom, és hogy már hányan élték át ugyanezt, mint én. A levelek pedig emlékeztetnek rá, hogy vannak, akik féltenek, szeretnek és hazavárnak. Ezek a dolgok pedig hatalmas megnyugvást adnak. Meg különben sem vagyok egyedül.. velem van a baglyom.:D
/London, terminal 5/
Hihetetlen, hogy milyen gyorsan meg tudnak változni a dolgok. Mentem egy kört, kerestem magamnak valami enni- vagy innivalót. Vettem zöld Coca Colát, még sosem láttam ilyet. Valamilyen növények voltak benne. A különbség annyi volt, hogy nem volt benne olyan halálsok a koffein, és finomabb volt, mint az otthoniak. (De lehet, hogy csak a hely és a körülmények miatt éreztem annak.)
Miután megszenvedtem a fizető automatával visszamentem a váróba. Úgy döntöttem, hogy jobb lesz ott nekem..:D Még mindig volt 2 és fél órám.
Nagyjából fél óra múlva pont velem szemben leült egy huszonéves fiatalember. (Haha. A fiú már nem jó szó rá, a férfi meg talán még nem annyira.)
Ő is egyedül volt és rettenetesen unatkoztunk. Egy gitártok és egy kistáska volt nála. Ez volt minden holmija. Halkan játszott egy keveset, én is valami elfoglaltságot kerestem a táskámban.. de nem találtam. Olvasni meg fáradt voltam.
Egy idő után már egymást figyeltük, hiszen nem volt jobb dolgunk. Körülbelül 1 órán keresztül ültünk így, nekem pedig többször is megfordult a fejemben, hogy megszólítsam. De aztán meggondoltam magam, hiszen milyen dolog lenne már.. idősebb is, meg ő a fiú, úgyhogy ha nem szólal meg, akkor nem beszélünk.:D És pontosan akkor, amikor ennek a gondolatmenetnek a végére értem, akkor kérdezte meg, hogy melyik géppel megyek. Az angoltudásom elég gyenge volt, pláne az övéhez képest, mivel ő Ausztráliából származik. Különben zenész, tanítja is, most pedig itt töltött néhány napot Európában. Végre volt valakivel beszélgetni.:D Ennek mindketten örültünk, és ráadásul valamennyit még Magyarországról is tudott. Megmutattam neki a „Most múlik pontosan”-t, mivel ez volt a legszebb magyar szám, ami a telefonomon volt. Utána kétszer is megköszönte, hogy meghallgathatta. Nagyon tetszett neki.:)
Körülbelül egy időpontban indultak a gépeink, úgyhogy elszórakoztattuk egymást a maradék időben. Már csak 5 perc maradt, amikor váratlan kérdéssel állt elő: tudnék-e neki énekelni egy magyar népdalt?
Itt és most?! Egy kicsit paráztam, meg mégiscsak idegen, meg nem is ismerem.. Meg a váróban rengeteg ember.. De aztán gondolkodtam. Ha halkan éneklek neki egyet, abba senki sem fog belehalni, meg amúgy sem ismer errefelé engem senki. Sőt, valószínűleg őt is most fogom utoljára látni, úgyhogy (bár remegve), de énekeltem neki.
Huuh. De legalább tetszett neki. Aztán elindultunk megnézni, hogy kinek-melyik kapuhoz kell mennie. Mit ad Isten, pont szomszédos kapuktól indultak a gépeink. Így visszagondolva, hatalmas mázli volt, hogy nem egyedül kellett mennem. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, metrózunk kellett stb.. Így pont jól jött ki.:)
Amikor elértünk arra a pontra, hogy ő balra, én jobbra, megálltunk. Körülbelül 5x köszöntünk már el, 2x fogtunk kezet, búcsút mondtunk 3 nyelven, de egyikünk sem tett egy lépést sem.
Aztán bemondták Nick gépének az indulását, úgyhogy mennie kellett. Megöleltük egymást, aztán ment ki-ki a maga dolgára.
Érdekes találkozás volt.
/British Airways, úton Sao Paulo felé/
Az egész utazásom leghosszabb repülése következett: 11 órába tellett, amíg átértünk Londonból Sao Paulóba. Mondjuk a nagyobb részét végig aludtam, a borzalmas kaják ellenére sem hánytam és kibírtam gép, könyvek vagy bármi saját cucc nélkül. A baglyot fogtam a kezemben és ennyi volt.:)
Sötétben szálltunk fel, és sötétben is landoltunk, úgyhogy az óceánból például semmit sem láttam. De London hihetetlen volt ilyenkor, abból a magasságból. Egy rendesen kivilágított autópálya-szakasz teljesen olyan volt, mintha egy aranyló lávafolyam szelné ketté a poklot. Nem tudom, miért pont ez jutott róla eszembe.:D
Az egyik kedvenc részem akkor volt, amikor alattunk mindenfelé felhők terültek el, amiket megvilágított a Hold. Csodálatos volt. Mintha az ég és az űr közé szorultunk volna.
A másik pedig az volt, amikor hiába kerestem Sao Paulót odalenn, de nem találtam.. csak később jöttem rá, hogy azért nem, mert felhők takarják el. Azokat pedig egy idő múltán narancsra festette a város fénye. Nagyon élveztem, ahogy átrepültünk ezen a narancssárga felhőhatáron.:))
Sao Paulo repterének nincs akkora területe, mint a londoniénak, de annál bonyolultabb és hosszadalmasabb eligazodni benne.
Végül egy kis segítséggel (mint igazából mindig) odataláltam a repülőgépem kapujához. Ekkorra már annyira fáradt voltam, hogy a felszállásról le is maradtam, mert mire odaértünk volna, elaludtam. Pedig az a legjobb része az egésznek.
Mikor végre megláttam Asunciót, tátva maradt a szám. Óriási város. Mondjuk aztán kiderült, hogy nem az egész Asunción, hanem a környező településekkel összefolytak a határaik.
A csomagfelvétel előtt megállítottak. Papírokat kellett kitöltenem, visszaküldtek. Majd odajött egy bácsi és elkezdett intézkedni, utána hipp-hopp megvolt minden.:) Volt ott még egy férfi, aki segített, szerintem Luis volt az, de nem emlékszek a nevére.
Odakinn már várt Juan és Gladys, az új szüleim. Nagyon aranyos névtáblákat csináltak. Szuperek voltak.
A kocsiban már nagyjából megnyugodtam, de valahogy még mindig nem hittem el, hogy hol vagyok. Vagy pedig nagyon gyorsan elfogadtam? Nem is tudom.:D Természetesnek tűnik ez az egész, de fogalmam sincs, hogy miért.
Az utcák úgy vannak kialakítva, hogy a nagytöbbség vagy 2 sávos egyirányú, vagy ha kétirányú akkor 4 sávos.:D Van egy kis káosz, de ez hozzátartozik az emberek mindennapi életéhez, senki sem ideges, naponta egy emberre legalább rá kell dudálni, hogy ne aludjon el a lámpánál stb.:D Elég türelmesek különben.
A ház felújítás alatt van, de így is nagyon szép. A húgommal, Zara-val fogok aludni.:)
Miután Gladys-szel (a mamámmal) és Mirta-val (a bejárónővel) megebédeltünk, elmentünk a mamámmal a szupermarketbe, hogy megvegyük a hiányzó dolgaimat. Mint például a sampon stb..:)
Utána rögtön elmentünk a suliba a tesóimért. Azért nem jöttek ki a reptérre értem, mert éppen verseny van az iskolában. (Évente rendezik ilyenkor.)
A diákokat 3 csapatra bontják (egyébként itt vannak osztályok 1.-től 11.-ig), és a nagyjából egykorúak játszanak egymás ellen, külön fiúk-lányok. Kosárlabda (ha jól tudom), röplabda, foci és kézilabda.
Sárga, kék és zöld. Mindenkinek egyenpóló. Irtószuper.
A húgom, nem sokkal azután, hogy találkoztunk, eltűnt.. és egy zöld pólóval tért vissza.:)) Nagyon örültem neki, ez nagyon aranyos volt tőle!:) Rögtön felvettem, és büszkén feszítettem benne.xd Haha.
A sárga csapat volt a Griffendél, a kék a Hollóhát, mi pedig Mardekárosok voltunk.:)
Találkoztam jónéhány emberrel, de 25 óra utazás-várakozás után ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Azt tudtam nagyjából, hogy ki lesz az osztálytársam.:D
Mikor hazaértem, akkor adtam oda a családnak az ajándékokat. A húgomnak életfás nyakláncot adtam, rögtön fel is vette, tetszett neki.:)) Mondjuk mindenki örült neki, pláne a mézeskalácsoknak.:D Mondtam hogy ehető, úgyhogy megkóstolták.. A magyar népi mintásakat meg akarták hagyni, de nem sikerült.:DD Teljesen megértem, én is ugyanezt tettem volna.:D
Délután 6-kor nekiálltam a blogírásnak, de annyira fáradt voltam, hogy körülbelül ülve elaludtam, úgyhogy úgy döntöttem, hogy megfürdök és fekszek is.
Elég hosszadalmasra sikeredett.:D Hát ez lenne az első napom.
Sok puszi nektek Asunciónból,
Dorka
Ui.: Erről a 2 napról nem készültek képek..:S
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése