Győzelem és vereségek (8. és 9. nap)

23/09/2014

Rotary-gyűlés & suli

Már kezdek átállni az itteni időre. Tegnap este fél 11-kor feküdtem, és reggel nehezen keltem. Végre! :D
Akárcsak néhanapján odahaza.:)
Most külön indultunk el, a tesóimat az apukánk vitte, én meg mamival a Rotary-gyűlésre mentem. Azt hittem, hogy csak kések egy órát a suliból vagy hasonló. De tévedtem. Szinte egész délelőtt eltartott. Mivel minden ilyen gyűlést egy étkezéshez kötnek, ezennel a szokásosnál rendesebben reggeliztem meg.:D
Elvittem magammal a könyvet, amit az ifjúsági felelősnek szántam, de nem volt ott, úgyhogy cipelhettem egész nap. Bár szerencsére egyáltalán nem nagy könyv.. sőt.:DD
A gyűlésen nem volt semmi érdekes, főleg azért, mert mindent, amit meg akartam kérdezni, elfelejtettem.:D

Eddig a suliba mindig vittem magammal pulcsit, de mindig csak pluszban, feleslegesen cipeltem, mert mindig hétágra sütött a Nap. Ma nem vittem magammal. Természetesen esett is az eső, és ezennel hasznát is vettem volna..:D Hát ez már csak ilyen Murphy-törvény..:P
Mindenesetre ezek után mindig viszem majd magammal.:DD
Viszont hála Istennek elállt mire megebédeltünk, úgyhogy tudtunk focizni. Kifutottam még a lelkemet is.:D Az a baj velem, hogy hiperaktív vagyok, és nem tudom beosztani az erőmet. Már az első perctől kezdve maximális erőbedobással játszok, amiben még szép, hogy hamar elfáradok.:D
És akkor még nem is beszéltem arról, hogy ezek után mennyire vörös szokott lenni a fejem és hogy hogy néz ki a hajam.. Hát amondó vagyok, hogy ne is beszéljünk róla.:’D
Minden órán igyekszek mindent leírni a füzetbe amit a többiek, legalább ezzel is gyakorlom a nyelvet. Ez a mai „történelem és földrajz” órán sem történt másképp. A tanárnő diktált, és mivel Analia-ról nem tudtam másolni, Christian meg nem írt, ezért ő diktálta a Veronica-éról.:DD Vicces volt, legalább betűzni is megtanultam.:D De azon még mindig nevetek, hogy mikor azt mondta, hogy „coma” azt is leírtam, és kellett 2 perc amíg megértette velem, hogy a „coma” csak a vessző.. :DD
A második ilyen órán már helyet cseréltek Vera-val szóval, könnyebben ment. :D

Délután már lazább órák vannak. Ez ma sem volt másképpen, ráadásul egy japán srác még egy prezentációt is előadott nekünk arról, hogy az életünkben mennyire fontos a tanulás. Kitértek a más kultúrák megismerésére is, és a végén énekelt néhány „hazai” dalt is 3 másik japán fiúval.
Erről eszembe jutott, hogy én még nem is adtam elő a prezentációmat. Úgyhogy az előadás után (kézzel-lábbal mutogatva, majd végül külső segítséggel) elmagyaráztam a tanárúrnak, hogy nekem is van ppt-m az országomról, majd megkérdeztem, hogy mikor tudnám ezt bemutatni. Azt felelte, hogy akár holnap is.:)

Végre tudom az órarendet, úgyhogy megvan, hogy mikor van szünetünk, mikorra kell visszaérni és hogy Lizának melyik könyvét kell még itthon megkeresni.:D

Holnap nem kell egyenruhát húznunk, mert befejezzük a múlthéten elmaradt versenyt.:) Kíváncsi leszek.:))

Hogy mit tanultam ma?
Gondolkozz, mielőtt cselekszel.:D
Csak volt egy érdekes jelenetem Jimena-val, utána pedig magyarázkodhattam a tanároknak..:D Nem volt semmi különös, de ezt nem akarom közhírré tenni ország-világ előtt.:D
Nem is annyira fontos, az a lényeg, amit tanultam belőle.;))

Sok puszi mindenkinek,
Dorka

24/09/2014

Győzelem és vereségek

Ma is a szokásosnál nehezebben keltem, úgyhogy tényleg kezdek átszokni.:D Ezen a napon folytattuk a versenyt, ami a múlthéten az esőzések miatt elmaradt.
Az élet megintcsak lassan indult be.. de ezennel egészen felpörögtek az események.
A velem korú lányok először kézilabdát játszottak. Én mondtam, hogy nem játszok, mert még életemben nem kéziztem, csak kapura dobáltunk, ziccereztünk, de ennyi, én pedig úgy gondoltam, hogy ez bőven kevés ahhoz, hogy játszhassak.
Viszont ahogy elnéztem a játékot és a csapatot.. erősen fontolóra vettem, hogy be kellene-e állnom. Majdnem a végére sikerült eldöntenem, hogy játszani akarok.:D Beálltam, de már nem osztott-szorzott.
Nem sokkal később fociztunk. Végre valami, amihez jobban konyítok.:D Mondjuk nagyon furcsa volt, mivel itthon általában kapuban állok, de ha mégsem, akkor is általában hátul játszok, és ehhez szoktam főleg hozzá. A labdavezetés nem is az erősségem, indítani, felpasszolni tudok.
Most viszont azt mondták, hogy menjek előre.. Hát gólt a meccs alatt nem lőttem, de adtam gólpasszt, és úgy gondolom, hogy nagyon szépen sikerült védekeznünk. Viszont 3 gólt kellett lőnünk, ezt viszont nem sikerült teljesíteni, vagy nem is emlékszek már hogy hogyan volt.. Vagy pont döntetlen lett a vége? Fogalmam sincs.:D De az a lényeg, hogy büntetőket kellett lőnünk. Szépen, sorban, minden csapattagnak. Egyet a sárgák, egyet mi, zöldek.
Egyszerűen óriási, mikor a fél suli a nevedet kiáltja és szurkol neked.:D A kapusuk néhány évvel fiatalabb volt nálam, figyeltem a játékát és elég sok hely volt, amit nem tudott védeni. Néhány pillanatra kizártam a külvilágot, vettem egy mély levegőt, majd nekifutottam.. és megcsináltam!:)
Ezzel még semmi sem dőlt el, mert ezzel döntetlen lett. A kapusokon volt a sor, hogy pontot szerezzenek, de egyikből sem lett gól. Így hát még mindkét csapatnak volt egy-egy esélye. A másik csapat mellé lőtt, mi következtünk, a csapat pedig engem választott.
Ha létezik ilyen, akkor még hangosabban, és még többen kiabáltak, mint az előző lövésemnél.
Nálam volt a lehetőség. Bennem. A lábamban. Pedig ekkor már fájt a térdem, kifutottam a lelkemet, az arcom rég vörös volt és folyt rólam a víz.
Utolsó esély. Próbáltam gyorsan megnyugtatni magamat, hiszen ha megtettem egyszer, sikerülhet mégegyszer. Csak ne bízzam el magamat.
Összeszedtem minden maradék energiámat, és ahogyan csak erőmből tellett elrúgtam a labdát.. és betalált!!
Ennyire régen örültem győzelemnek, pláne hogy az utolsó része rajtam múlott. Hát még a csapatom... Már nem kiabáltak, gyakorlatilag üvöltöttek, még csak a nevemet sem tudtam kivenni belőle, mindenki hozzám rohant, gratuláltak, óriási csapat-ölelés aahh.. Kevés ennél felemelőbb érzés van.:)) Már nagyon hiányzott nekem az ilyesmi.:)
Kifújtam magamat, megmostam az arcom, ettem-ittam, majd mikor egy kicsit lenyugodtam, mondták, hogy az ezt követő második meccs a miénk. A kékek ellen focizunk.
Huhh mondom. Futni már sem tüdőm, sem erőm nem volt, viszont mindenképpen azt akarták, hogy kint játsszak és ne a kapuban.
Igazából csak annyi eredménye volt, hogy jól összetörtem magamat, odaléptem, kirúgták a lábamat, körülbelül 3x rúgtak fejbe teljes erőből, de semmi gond. Nem egyszer estem, mindkét térdemen van lila folt..
Ezt a meccset elvesztettük, még csak büntetőket se kellett rúgnunk.. Erre a teljesítményemre egyáltalán nem vagyok büszke. Csak addig tartott volna az energiám?.. Mintha két másik ember játszott volna. Hát ennyit tesz a fáradság és a fájdalom. (Enyhén sántítva azért mégsem az igazi.)

Meccs után pihentem, próbáltam valamit kezdeni a hajammal.. nem sok sikerrel.. De mégis ez volt a legmeglepőbb az egészben. Még félre is ültem, kicsit hátrébb, hogy ne legyek közvetlen szem előtt vagy hasonló, de nem telt bele sok idő, néhány fiatalabb lány odajött, és körém telepedtek. Idővel egyre többen lettünk, egy rendes kis csapat kerekedett ki belőle. Fordító segítségével, meg mutogatással kommunikáltunk, de egész jól megértettük egymást. Elpanaszoltam nekik, hogy mennyire ki nem állhatom, mikor ilyen a hajam és folyik rólam a víz, de ők csak ingatták a fejüket és azt mondták, hogy szép.:’) Annyira aranyosak. Nagyon imádom mindnyájukat. <3

Még hátra volt 2 röplabda meccs. Természetesen amíg mozogni tudok, addig le se lehet lőni, a hiperaktívság azonnal felülkerekedik minden fájdalmon, mikor játékról van szó.:D
Kikaptunk mindkét meccsen, bár nem sokkal (meg igazából főleg az apróbb hibák miatt, amiket aztán nekik fújt a bíró), de lehet hogy ki kellett volna hagynom ezt a röplabdázást. Már az első meccsen nemcsak, hogy összeütköztem Victor-ral, mikor mindketten a labdáért ugrottunk, de az alkarjával keményen arcon ütött. Arra a 2 percre nem is nagyon emlékszek (utólag kérdezték Rubén-ék, hogy megölelt-e utána, de a mai napig nem tudom megmondani), csak arra, hogy fáj a fél fejem és hogy mindenképpen játszani akarok.:D

Mikor a tükörnél arcot mostam, észre vettem, hogy van egy folt, ami nem akar lejönni. Jó erősen megdörzsöltem, aztán viszont jó hangosan felkiáltottam, mert amit olyannyira le akartam kaparni az arcomról, seb volt.:D
Megtanultam, hogy az embereket egyáltalán nem a sebeik alapján kell meg- vagy elítélni. „Ez kis seb, ez meg nagy, és ha nagyobb, az biztosan jobban fáj.” Persze nem kell a végletekig elmenni, mert természetesen az ezerszer jobban fáj, ha leszakad a lábad, mintha elvágod az ujjad.:D
De meg kell tanulni a sebek mögé látni. Meg kell látni a sebek mögött a fájdalmat. Nekem is egy nagyon apró seb van az arcomon, de mégis őrjítően tud fájni, ha véletlenül hozzáérek.. Mert a fájdalom nem mindenképpen a sebből ered. A seb (vagy a színes folt) csak a fájdalom látható jele. Sejteti, hogy valami gáz van. Olyanok, mint a könnyek. Azok a lélek sebei. A könnyek sem nagyok, mégis néha elképzelni sem tudjuk, hogy mi lehet mögötte.. Ebből elég komoly gondolatmenetet lehetne még alakítani, de gondolom, szeretnétek hallani, hogy mi történt még.:))

Ebéd után még volt erőnk kosarazni is. Rubén-nel és Nico-val huszonegyeztünk. Rubén szépen elmagyarázta, hogy mit és hogyan, csak éppen azt felejtette el, hogy pont 21 pontot kell szerezni..:D
Én vezettem, és meg sem fordult a fejemben ilyesmi, hogy 21-nél meg kell állni.. 20 pontom volt, és végre sikerült bedobni egyből a büntetőt. Egészen megörültem, hogy nyertem, ekkor mondták, hogy ez egyáltalán nincs így.. :DD Vettem a poént, úgyhogy csakúgy barátilag páholtam el Rubén-t.:D
Azóta is hallgatom néha, hogy „you loose”..:DD Hát legalább egy életre megtanultam, hogyan kell huszonegyezni, és hogy mindent meg kell pontosan tudakolni.:D :))

Suli után spanyol óra volt, de ezennel előtte hazaugrottunk enni-inni valamit, meg gyorsan lezuhanyoztam. A hajamat meg se szárítottam, de mire odaértünk, már egyáltalán nem volt vizes.:D
Most lazábban ment az óra, magamhoz képest is elég tűrhetően értettem a dolgokat spanyolul. Szerintem rendben lesz, csak gyakorolnom kell. Jóóó sokat.:D
Óra után mami még 40 percig beszélgetett Natalia-val, a tanárunkkal, én pedig addig Mikával beszéltem.:) Nagyon rendes, jófej és aranyos lány.:))
Kaptam tőle névjegykártyát, és kitűzőket.*-* :3

Juan nem volt itthon, az anyukánk pedig elvitte Zara-t táncra, úgyhogy az öcséimmel maradtam a házban. Hallom, hogy a szoba ajtajában állnak és suttognak. Keksszel a kezemben mentem ki, megkérdezni, hogy mi a helyzet, mikor Stefano mondta, hogy oltsam le a lámpát, mert egy furcsa férfi van a ház előtt. Mit volt mit tenni, hirtelen nem tudtam jobbat kitalálni, lekapcsoltam. Teljes sötétség borult a házra. Az a legjobb az egészben, hogy (általában) félek a sötétben. Ez most sem volt másképpen, de most az öcséimet kellett megnyugtatnom és szerintem sosem kezeltem ilyen lazán a sötétséges dolgot. Adtam nekik kekszet, hogy azzal legyenek elfoglalva, de Stefano így is nagyot ugrott, mikor pont akkor szólalt meg a csengő, amikor a közelében voltunk.:D Tudjátok, az a tipikus, idegesítő csengő, ami általában a sulikban szokott lenni, csak élesebb volt ezen a kis folyosón a néma csendben.:D
Odalopakodtunk az ajtóhoz, megnéztem, hogy ki-hol-merre. A ház különben olyan, hogy a kerítéstől jóval beljebb van, a kerítés pedig gyakorlatilag egy fal, amin van egy vagy két ablakocska.
Láttam, ahogy a (szerintem teljesen normális) férfi be-betekintget az egyik kis ablakon, majd elmegy. A fiúk egy kicsit megkönnyebbültek, felkapcsoltunk hátul a szobáknál néhány lámpát, de Stefanonak még mindig nagyon dobogott a szíve. Mondta, hogy nagyon fél, úgyhogy megöleltem. Nem sokkal ez után csörömpölést hallottunk, és kopogtattak az ajtón. Na ettől még én is megijedtem. Valaki benn volt az udvarban. Óvatosan kikukucskáltunk a folyosóról, de csak mami volt az.:D
Ezután már tényleg mindenki megnyugodott.:))
Én különben nagyon élveztem, rég nem nevettem ennyit szinte teljes sötétben.:D Túl sok volt nekik az ijesztő videó/film, gondolom.:)

Ennyire emlékszek, ami úgy fontosabb.:)

Mit tanultam ma?
Az embernek a megérzéseire kell hallgatni. Nem kell mindent túlkomplikálni.
Be kell osztanom az erőmet.
Ha huszonegyezünk, akkor pontosan 21 pontot kell szerezni.:D És mindenféle eshetőségre rá kell kérdezni, nehogy félreértés legyen a vége.:P
A sebek mögé kell látni.
A bátorság nem pusztán abból áll, hogy semmitől sem fél az ember, hanem hogy felül tud kerekedni a félelmein.

Sok puszi mindenkinek,
Dorka






Órarend. Alig van óránk.:DD

Imádom őket!! <3

Spanyol nyelvtanfolyam. Ott a sebem. Kb mintha egy nagyobb pattanás volna.:DD
De hogy mennyire kegyetlen tud lenni..:/

Ui.: Van videó a gólomról, meg az utána való éljenzésről..:DD Megpróbálom megszerezni, lehet hogy lesznek képek is.;D Legyetek jók és legalább ti vigyázzatok magatokra!:))