A történet vége

Kedves Mindenki!

Már lassan 1 hónap telt el azóta, hogy hazaértem. Sokan kérdezik, hogy milyen volt odakinn, én pedig mindig a figyelmükbe ajánlom a blogomat (aminek az elolvasásához persze nem lesz sem idejük sem kedvük). Nekik ilyesmiket szoktam válaszolni, hogy "nagyon jó", "fantasztikus" vagy hasonló egyszerű szavak, amik hirtelen eszembe jutnak. Meg sem próbálom elmagyarázni nekik, megértetni velük, hogy milyen lenyűgözően eszméletlen, mennyire hihetetlenül csodálatos év volt, vagy hogy mennyire kedvesek arrafelé az emberek, de még a változásokról sem említek egy szót sem. Milyen volt az évem? 5 perc alatt foglaljam össze? Lehetetlen. Így csak két-három szóban felelem, hogy jó. Mire ők megnyugszanak, hogy akkor érdemes volt kimennem.
Következőnek természetesen mindenki felteszi a kérdést, hogy "és milyen volt hazajönni?".
Vajon milyen lehet elbúcsúzni a barátaidtól, akik között végre megtaláltad a helyedet? Milyen lehet elbúcsúzni azoktól, akiket annyira megszerettél? Milyen lehet ott hagyni egy egész életet?
Úgy éreztem az utolsó héten, hogy kezdek megbolondulni. Minden nappal egyre kevésbé voltam önmagam, avagy inkább naiv kislány módjára el sem akartam hinni, hogy mennem kell. Persze mindezt megint csak azért, hogy ne legyen minden nap könnyekkel átáztatott. Az utolsó két éjszakán szinte semmit sem aludtam. Muszáj volt folyamatosan elterelnem a gondolataimat, máskülönben kitört volna belőlem a zokogás.
Ezek után képzelhetitek milyen volt, amikor eljött a búcsú pillanata a reptéren. Az osztálytársaimnak hamarabb kellett hazaindulniuk.
- Mennünk kell.- mondta César.
- Neeee.. neeem..- tiltakoztam. Nem akartam elhinni, hogy bekövetkezik. Nem voltam felkészülve arra, hogy itt hagyjanak, vagy hogy én itt hagyjam őket. Bár ha végtelenül hosszú felkészülési idő állt volna rendelkezésemre, erre akkor is képtelen lettem volna. Néhány lépést távolodtam tőle. Ő meg csak állt ott, kicsit bólintott, hogy már pedig ez sajnos így van. Kénytelen voltam tudomást venni róla, hogy ennyi volt, itt az idő. Nincs több. Ahogy egyre inkább tudatosult bennem, annál kevésbé tudtam tartani magamat. Kitört belőlem a sírás. Szépen sorban elbúcsúztam mindenkitől. Minden egyes öleléssel egyre jobban rázott a zokogás.
Azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem is lehet. Ennél erősebben már sírni sem lehet. Hát nagyot tévedtem.
Többen az egyik osztálytársunk nevét mondták együttérzéssel a hangjukban. Annak a srácnak a nevét, aki egyre fontosabbá vált számomra mióta újra kezdetét vette az iskola. Ránéztem, majd ő is felém fordult. Megdöbbentett. A szemei csillogtak a könnyeitől, melyek végigfolytak a már kivörösödött arcán. Sosem láttam sírni. Hírét sem hallottam soha.
- Istenem..- ennyit tudtam mondani, mielőtt a pillanatnyi mosolygás után éreztem, hogy kezdenek felgyülemleni a könnyeim. Majd megindult felém, és olyan erősen ölelt meg, mint soha azelőtt. Egymás vállán zokogtunk. Mikor ezt a jelenetet szóban mesélem, mindig mosolygok, és már mondták is, hogy ahhoz képest, hogy ez az egyik legszomorúbb része az egésznek, úgy mesélem, mintha a legboldogabb lenne. Szinte éreztem, ahogy a szívem egyre jobban meghasad, mégis akkorákat dobbant, mintha nem férne el a mellkasomban. Annyi mindent szerettem volna mondani, de képtelen voltam egy szót is kiejteni a számon, bár felesleges is lett volna. A könnyek bőven beszéltek helyettünk. Nem mellesleg azt is mondják, hogy egy ölelés néha többet tud mondani minden szónál. És ez egy ilyen ölelés volt.
Miután elengedtük egymást, mindketten lenyugodtunk egy kissé, de persze nem tudtam zokogás nélkül megállni azt, amíg végignéztem, ahogyan elsétálnak. Nem is hagytam abba mindaddig, amíg láttam a családot a bevándorlási kapu előtt sorban állva, és végül el nem tűntem a szemük elől.
Ha nem ismerném magamat, nekem is az lenne a véleményem, hogy mennyire sírós vagyok meg az összes többi hasonló, de az igazság az, hogy nem szokásom és mindeddig utáltam is csinálni. Mindössze azért, mert nem akartam gyengének tűnni. De már nem érdekel, hogy mit gondolnak az emberek. Mauri is szándékosan ezzel piszkált, hogy mennyire sírós vagyok, de rá sem hederítettem, hiszen ez azt jelenti, hogy mennyire fontosak és mennyire nagyon szeretem őket. Ha egy könnyet sem ejtettem volna, akkor meg pont azzal cukkolt volna, úgyhogy igazából teljesen mindegy.:D

Mikor Londonból szállt fel a repülőm már jobban voltam. Átvette a stafétát az izgalom és az öröm, hogy újra láthatom a családomat. Külföldiekkel körülvéve ültem, össze-vissza fotózták a tájat miközben leszálltunk. Nekem pedig csak dagadt a mellem a büszkeségtől, legszívesebben elkiáltottam volna magamat, hogy "igen, ez az én hazám".

Hazajössz, és olyan, mintha csak tegnap mentél volna el. Persze az öcséd lenőtt, a húgod is majdnem elhagyott, de azért valóban nem érződik az a 10 hónap távollét. Ugyanezt tapasztaltam azoknál a barátaimnál is, akikkel az utánalévő hetekben találkoztam: ugyanott folytatjuk ahol abbahagytuk.
És természetesen igazam lett a kapcsolat-tesztelés témában is, hiszen "legjobb barátnőimmel" vagyunk most olyan idegenek, mintha sosem lett volna közünk egymáshoz, sosem sírtunk volna egymás vállán, sosem aludtunk volna egymásnál és mintha sose várta volna egyikőnk se, hogy hazajöjjek és bepótoljuk ezeket a kimaradt hónapokat.. De azt mondom, hogy rendben van ez így. Az emberek változnak. Egyetlen dolog nem változik, mégpedig az, hogy minden változik.

Valahogy ilyesféleképpen végződik paraguayi történetem ezen szakasza. Szomorúan, boldogan, vegyesen. De tervezem, hogy visszalátogatok majd. Ezt mondogattuk a nővéreimmel: "Ez nem egy "Isten veled", hanem egy "még találkozunk"."

Még szoknom kell, hogy hazaértem, Egyenlőre még mindig fura, hogy hazatértem, bár nagyon sokszor jövök rá újra és újra, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy magyarnak születtem.

Ez az utolsó blogbejegyzésem, hiszen itt ért véget a csereévem. Köszönöm mindazoknak, akik támogattak ez idő alatt, nem felejtettek el, követték, olvasták a blogot és hasonlók.:) Rengeteg köszönet jár a családomnak is, a Rotarynak is, de nekik már mindezt megtettem máshol, máskor, más formában.
Azonban nem hagyom abba az írást. Mint ahogy titeket érdekelt a paraguayi létem, az ottani barátaimat ugyanúgy érdekli, hogy mi a helyzet velem idehaza. Ezért egy új blogot kezdtem el természetesen spanyolul.:) Itt megtaláljátok: http://dorkidehungria.blogspot.hu/


Addig is puszilok mindenkit,
Dorka