Bizony, néha csodák is történnek, és jó néhány hónapos kimaradás után, megint itt vagyunk. Nem tervezem a kimaradt hónapok részletes pótlását, mert sosem érnék a végére. Igazság szerint a patagóniai túra miatt maradtam el nagyon, mert azt a 17 napnyi élményt még máig nem tudtam rendesen összeírni, de bizonyára már mindenki látott ott készült képeket, dugig volt vele a facebook. Azóta volt két táborunk is a cserediákokkal, úgyhogy még ennél is több minden mesélni valóm lenne, és a legszebb benne az, hogy egyáltalán nem ezekről szeretnék most beszélni, mert így is hihetetlenül hosszú lesz. Csak néhány gondolatot írnék le róluk, mint szuper-rövid összefoglaló.
A túrák és a táborok egytől egyig fantasztikusak! Néhány nap alatt annyi élményt gyűjtünk, mintha már legalább hetek óta lennénk ott. Csodálatos helyekre visznek bennünket és a programok is több mint nagyszerűen vannak összeválogatva, óriási. Most hirtelen összegyülemlettek bennem az emlékek, annyi mindent meg szeretnék veletek osztani, onnantól kezdve, hogy milyen vastapsot kaptam egy népdalnak köszönhetően, azon keresztül, hogy íjászkodásnál megmutattam, hogy mégiscsak a magyar népnek van a vérében az ilyesmi és egészen addig a filozofálgatásig, ami egy lepke megmentéséből született.
Az egyik ok, amiért nem részletezem ezeket, az az, hogy túl sok információ, de emellett kevés mind az időm, mind az energiám. Másrészt, ha mindent ilyen részletességgel elmesélnék, mi maradna otthonra az éjszakába nyúló beszélgetésekre?:)
Már több, mint fél éve vagyok itt. Fél év. Milyen soknak tűnik így. Pedig borzalmasan gyorsan elrepült.
A nyári szünet volt talán a legnehezebb időszak. Arról nincs is túl sok mesélni valóm a cserediákos dolgokon kívül, mert nem volt túl zsúfolt.. sőt.. Nagyon sokszor hiányoltam az otthoni életemet, a családomat, a barátaimat, a nyelvet, a hegyeket, meg mindent, amit amúgy is mindig felsorolok, ha ehhez a részhez érek. Az iskolakezdéshez közeledve nem voltam biztos abban, hogy ezt csinálni akarom, vagy hogy képes vagyok-e rá. Tartani a tempót, tanulni a nyelvet, lekezelni a piszkálódásokat stb..
Mivel az osztályom ezen az éven fog végezni, így ezek az "utolsó első napok" voltak, ami szintén egy kicsit nagyobb esemény. (Erről is lenne mit mesélnem, de túrás-táboros kategória szintén.) Ezekben a napokban majdnem két teljes napot töltöttünk együtt, és sokkal közelebb kerültem hozzájuk, jobban kijövünk. Ekkor tudatosult bennem az is, hogy mennyire fog nekem hiányozni mindenki, és hogy milyen kevés idő van hátra a hazautazásomig. Természetesen azóta is hiányoznak az otthoniak, de már sehol sincs az a fajta honvágy, hogy némelyik pillanatban semmi sem érdekel és mennék haza. Egyáltalán nem. Minden rendben van, szuperül érzem magam.
Minden cserediáknak kötelező cserélnie többször is a csereéve folyamán. Nekem az ifjúsági felelős azt mondta, hogy maradhatok az első családomnál, ha akarok. Sokat gondolkoztam rajta, mert a családommal semmi komoly problémám nem volt, máig nincs, de mégis úgy éreztem, hogy változtatnom kell. Már csak azért is, mert minden bizonnyal nem véletlen, hogy normális esetben családot KELL váltanunk.
Eleinte azt mondta, hogy majd az 5. hónapban. Majd kitolódott 5 és félre, de az pedig éppen az iskolakezdésre esett. Aztán azt mondta, hogy majd márciusban cserélek. Az egyik héten írtam neki és azt felelte, hogy majd a héten megnézi, hogy mikor tudnék.. Vártam egy hetet és semmi. Végül azt mondta, hogy az utolsó cserediákos tábor után. A tábor után kicsit megsürgettem a dolgokat és tényleg cseréltem március 20.-án végre.:)
Két lánytestvérem van. Az egyikük Vicky, osztálytársam, Yeruti pedig az igazi húgommal egyidős (ráadásul egy nap különbséggel születttek, haha). Vicky megkérdezte tőlem mielőtt átköltöztem volna, hogy egyedül, vagy vele szeretnék-e aludni. Mondta, hogy neki az sem probléma, ha szeretnék egy saját szobát, ahova félrevonulhatok vagy hasonló. Ezen elgondolkoztam. Tényleg nagyon rám férne néha, hogy egyedül egy kicsit helyretegyem a gondolataimat, meg eszembe jutott, hogy hányszor keltettem fel szegény Zarát, amikor például megfáztam a légkondi miatt, ja meg persze így akkor elkerülhető lenne a megfázás, mert totál magamnak állítanám a dolgokat stb stb. Aztán eszembe jutott, amikor otthon átmegyek a barátnőimhez, náluk alszom és még órákon át beszélgetünk. Azt feleltem, hogy vele szeretnék aludni. Mert amikor hazamegyek, akkor annyit aludhatok egyedül amennyit csak akarok, de vele lehet hogy néhány hónap múlva soha többet..:)
Így tehát vele, és a nagynénivel, Normával voltunk egy szobában. Ennek viszont 3 napon belül csere lett a vége, mert alig bírtam aludni éjszaka a horkolásától..:D Tehát azóta Yeru alszik velünk.
Nagyon-nagyon-nagyon jót tett nekem ez a csere. Busszal megyünk suliba, miután pedig végzünk, hazasétálunk. (Egy kicsit az otthoni rendszerre emlékeztet.:) )
Tényleg könnyebb. Együtt csináljuk a házit, ami egyszer azért volt érdekes, mert volt nagyjából egy oldal matek házink (aminek én persze nagyon örültem, mert SZERETEM a matekot -de tényleg-), aztán mikor majdnem kész voltam vele, Vicky mondta, hogy neki nem jön ki az eredmény. Így én segítettem neki az egyenleteknél, ő pedig elmagyarázta, hogy mit jelent az utolsó feladat szövege. Igazi csapatmunka.:D (És igen, tényleg szeretem a matekot, mert sokkal könnyebb, mint például az irodalom. Hát igen, a nyelv azért nem mindegy. Magyarországon pont az irodalom-nyelvtan, ami nagyon könnyű, elég órán rendesen odafigyelni.)
Már néhány hete elkezdtünk edzőterembe járni, úgyhogy rendesebben eszem, és kezdem megint formába hozni magamat, mire hazamegyek (mert megfogadtam még odahaza, hogy én bizony haza sem megyek, ha nehezebb leszek, mint kéne :P). Ebből az okból kifolyólag, mire hazaérünk, és lezuhanyzok, már délután 6 óra van, ami odahaza az óraátállítás óta éjfél.. Elég nehéz így még a családommal is kommunikálni, és ezért nem keresek mostanság szinte senkit, amiért ezúton is az érintettek elnézését kérem. De azért igyekszem.
A napokban azóta szüneteltetem az edzést, mert a múlt héten csúnyán kiment a lábam. Nem csupán kibicsaklott, mert félreléptem, hanem egy nagyobb kerékből ugrottam ki páros lábbal, és az egyik megakadt a szélében. Szóval egy kicsit magasabbról is, meg erősebben is.. Rögtön azután kaptam is rá jeget és folytattam az edzést, bár csak felülésekkel. Azt a hetet még végigcsináltam így, kímélve, vigyázva, karra és hasra dolgozva. Minden este jegeltem mellé, és úgy éreztem, hogy jobb, szépen le is ment a daganat. De aztán a mostani hétfőn volt egy olyan feladat, hogy minden lépés után az adott lábaddal letérdelsz (fogalmam sincs, hogy magyarázzam el jobban). Mondtam az edzőnknek, hogy ezt nem fogom megcsinálni, mert még nincs rendben a lábam, de ő azt mondta, hogy nyugodtan csinálhatom, nem fog zavarni. Bár jó, akkor csak keveset csináljak ebből.
Azt hiszem ezért (is) fájt a lábam, mikor hazafele mentünk (meg lehet hogy vasárnap nem kellett volna kapura dobálni..). És az utánavaló napokban sem lett jobb, így szerdán elmentünk orvoshoz. Gyógyszert írt fel, és azt mondta, hogy egy hétig nincs edzés. Majd a következő hétfőn fognak rendesen megvizsgálni, aznap csak ránézett. Majd meglátjuk, hogy mi lesz.
Egy kicsit térjünk át más témákra is. Mi a helyzet a gitározással? Zara gitárját használtam mindig is, mi lesz a költözés után? Az történt, hogy a családváltásom reggelén a húgom odajött hozzám, és azt mondta:
- Dorka, viheted magaddal a gitárodat, hogyha akarod.:)
- De ez a te gitárod, neeem, köszönöm szépen, de nem.
- Mindegy, akkor is.:) Viheted a gitárt.
- Biztos?
- Biztos.
- De tényleg biztos?
- Igen, tényleg..:D
- Jó, rendben. Nagyon-nagyon szépen köszönöm!:) Majd visszahozom mielőtt hazamegyek.
- Nem. Hazaviheted magaddal. Ez a te gitárod. Ajándék, neked adom.- képzelhetitek az arcomat. Fel sem fogtam a szavait, csak próbáltam elégszer megköszönni. Ez annyira aranyos volt tőle, hogy az hihetetlen.:')
Ez lenne a helyzet. Megkaptam a húgom gitárját. Van gitárom. Még most sem vagyok biztos benne, hogy felfogtam.:D
Az egyik héten bevittem a suliba, és aláírattam a testvéreimmel, az osztálytársaimmal és a közelebbi barátokkal.:)) Jut eszembe.. be kell szereznem egy fehér alkoholos filcet, mert körülbelül már csak a hátoldalán van hely..:D
Azóta is tanulgatok új dalokat, bár amióta így besűrűsödött a program, és hétköznaponként elég hulla vagyok, nem tudok annyit gyakorolni. Már a suliban sincs időm, mert az osztálytársaim nem akarnak egyedül hagyni.:') Nagyon imádom őket.
Ha jól emlékszem, akkor közel 2 hete azt kérte Mauri, hogy adjak neki egy magyar karkötőt. Mivel ilyesmim nem volt, támadt egy remek ötletem. Aznap suli után rögtön bementünk a kisboltba és vettünk egy piros, egy fehér, és egy zöld fonalgombolyagot. El is kezdtem délután a csomózott karkötőt, amit még anno Molnár Anna tanított nekünk.:) Ma oda is adtam neki (nem telt ennyi időbe, csak nem tudtam időt szakítani rá), örült neki.:D Meg is kérdezte, hogy "kinek van magyar karkötője, na kinek??". Annyira súlyos néha.. néha túlságosan is.:D De azért szeressük.:)
Hogy is ne érezném jól magamat? Közelebb kerültem a barátaimhoz, jobban megértjük egymást, jobb a spanyolom, a szobámba kitettem néhány otthoni képet a falra, így hasonlít az otthonira, végre edzésekre járunk, és már az új családomnál eltöltött 1. vagy 2. héten már lovagoltam. Végre egyedül, sebesen, és még egy mini terepre is elmentünk.:)
Jaj, ezt elmesélem azért.:D Csakhogy legyen mihez viszonyítani, 166 centimmel éppen hogy a kengyelbe bele tudtam tenni a lábamat. Azt hitték, hogy majd fel se fogok tudni szállni a lóra és segítség kell, de természetesen megoldottam, szerencsére már nem volt olyan durva izomlázam (néhány nappal azelőtt öltözködni is alig tudtam egyedül). Elindultunk, a ló pedig ügetésből lassú vágtába ugrott. Már nagyon hiányoltam egy rendes vágtát, így semmi kifogásom nem volt ellene. Egyedül azt nem mondták, hogy merre akarhatna esetleg hazamenni a drága. Épp elég volt neki annyi, hogy egy kicsit odaadjam a szárat és erőteljes vágtában megindult az úton -ahogy később megtudtam: hazafelé-. A kezeim nem működtek úgy ahogy kellett volna nekik, egy kicsit elkezdtem parázni, mert nem ismertük egymást, meg már mióta nem ültem lovon stb, de aztán az otthoni lovas ismerőseimre, tanítóimra, barátaimra gondoltam, lepörögtek előttem a hasonló vágták és utána összeszedtem magam és visszafordultunk. Utána lovagoltunk még, és egy mini terepen is voltunk, mint már említettem.:)
Mikor eljöttünk, mesélte Norma nagynéni, hogy hogy megijedt a lovas ismerősük, hogy elszaladt velem a ló és hogy kiabált utánam, hogy húzzam a szárat jobban és jobban, amit mellesleg a dobogó paták zajától nem is hallottam. Majd mikor megfordultam megkönnyebbült "áááh, tud lovagolni.."..:D A leszállásnál megint kétségeik voltak, de magyar ember szégyellhetné is, ha nem tudna leszállni a lováról.
Egy szó, mint száz, iszonyatosan jó volt, minden hiperszuper.:) Persze mindig vannak nehezebb, rosszabb napok, de mindenkinek vannak ilyenek. Amikor nincs kedve felkelni, mert fáradt, vagy megfázik lábjegelés és légkondi kombináció miatt, vagy a 40-40 perces dupla tesiórát végig kell ülnie, mert pihentetnie kell a lábát, vagy csak egyszerűen belefárad úgy az egészbe.. De ezeken már hamar túllendülök. Egyre hamarabb.:)
Már legszívesebben két életet élnék. Klónoznám magam, vagy kettészakadnék, vagy nem tudom, de az egyik felem nagyon szívesen itt maradna, de a másik pedig minduntalan hazavágyik, és sosem tudná itt leélni az életét..
A szőkés-barna hajam itt egyértelműen szőke, egyrészt, mert kiszívta a Nap, másrészt pedig, mert itt szinte mindenkinek sötét a haja. A kékszeműségről nem is beszélve. Bőven különlegesnek érezhetem magamat egyedüli magyar cserediákként az országban, haha.:D
Sorolhatnám nagyon sokáig, hogy miért maradnék, és hogy mi húz haza, de a végén egyértelműen eldől, hogy haza csak egyetlenegy van, és ha vissza is térnék, akkor is csak látogatóba.
Ez a 10 hónap szerintem pont elég így.
Már nem sokkal kevesebb mint 3 hónap és újra találkozunk!:)
Addig is puszilok mindenkit: Dorka
Ui.: Még mindig nem mondtam le a gyakrabban jelentkezésről!;) Tervezem, hogy néha egy-egy hosszabb-rövidebb gondolatmenetet csakúgy megosztok majd.. meglátjuk mi lesz belőle.:D
Ohh, és hogy hova lettek a képek??.. Hát ööömm.. az úgy történt, hogy.. elvitte a cica.
