Már eggyel kevesebb, mint 60 napom van hátra a csereévemből. Már most is meg-megállok a mondatok között, sorra peregnek le előttem a 8 hónap emlékei, és már meg sem próbálom felfogni, hogy milyen gyorsan eltelt, mert úgysem lehet. De igazából mindegyik eltelt évvel ez a helyzet, mert pillanatok alatt át tudjuk gondolni őket. Mindenki azt gondolná, hogy a cserediákév telik el a leggyorsabban. Annak érezzük, természetesen, de igazából ez az egyik leghosszabb is. Csak vissza kell nézni azt a rengeteg képet, bele-beleolvasni a blogbejegyzésekbe vagy a naplókba, vissza kell idézni azt a rengeteg emléket.. és eltelnek órák. Azért ez a talán leghosszabb évünk, mert igyekszünk megnyújtani a perceket, minél többet kihozni a pillanatokból. A leghosszabb és a legrövidebb. A legrövidebb, mert imádjuk az egészet. Mint ahogy a legtöbb embernek pillanatok alatt eltelik a hétvége, de mondjuk a hétfő-kedd egy örökkévalóság. Pedig mind a kettő 48 óra.
Az elmúlt napokban-hetekben megtanultam 4 elég fontos leckét, amit azért is szeretnék veletek megosztani, mert ti is bőven tanulhattok belőle. "Az okos a más, a hülye (csak) a saját kárán tanul."- legyetek okosak.:D
1. LECKE- Tájékozódás, eltévedés elkerülése
Ennek főleg a leendő cserediákok vehetik majd hasznát, de bárkinek hasznos lehet, aki a számára ismeretlen városban van egy olyan barátjával, aki nem kimondottan ismeri a terepet.
Feladat: a bevásárlóközpontból eljutni a szupermarketig, ahol mami vár kocsival
A legelső, és legfontosabb, hogy mindenképpen kérdezd meg a barátodat/barátnődet, hogy biztosan tudja-e, hogy merre kell menni. De biztosan-biztosan. Megjegyzés: ha a bevásárlóközpontból kiérve majdnem az egész épületet megkerülitek, akkor az azt jelenti, hogy egyáltalán nem biztos benne.
Ha a barátod megtorpan az utcán, és azt mondja, hogy másik irány, eddig rossz felé jöttetek, megint próbálj meg meggyőződni arról, hogy tényleg, komolyan, teljes mértékben biztos-e abban, hogy melyik a jó irány.
Amikor a barátod felhívja a mamáját, és megkérdezi, hogy akkor mégis mikor- merre- és mennyit, akkor egyáltalán nem árt, ha neked is elmondja, és a biztonság kedvéért te is átgondolod a dolgokat. Pláne, ha eddig sem győzött meg arról, hogy legalább fogalma van az útirányról.
Mikor néhány újabb sarok után leültök megnézni a Google-térképen, hogy mégis merre, ne hagyd, hogy csak ő nézze meg. Inkább kérdezz utána 5x, hogy melyik utca melyik, hogy mégis merre, és azonosítsátok az utcaneveket, nehogy aztán észak helyett dél felé menjetek..
Ha a barátod egyedül nézte meg a térképet, és még így is idegeskedik, hogy jó irányba mentek-e, de a telefonja pedig lemerült, mindenképpen kérjetek útbaigazítást a legelső rendőrtől vagy nénitől, akivel szembetalálkoztok. Ezek után már biztosan odataláltok. Ha útközben elbizonytalanodtok, ezt az utolsó lépést kell ismételni.
De talán az lenne a legjobb, ha már ez elején neked is elmagyarázná, hogy melyik szupermarket, mert megeshet, hogy ismered.. Vagy ha meggyőződtél arról, hogy a barátod nagyon nem tudja merre, akkor már az elején visszamentek a bevásárlóközpontba és megkérdeztek valakit. Elkerülve másfél órás plusz bóklászást.:) Oh, és merülőfélben levő telefonnal nem indulunk el otthonról.:D
És sose felejtsd el, hogy nem mindenki van elveszve, aki eltévedt. Amíg tudod, hogy honnan indultál, és hova tartasz, addig könnyen tudsz segítséget kérni, vagy visszamenni és újrakezdeni.
2. LECKE- Bonbonkészítés
Arra az esetre, ha mondjuk Anyák napja alkalmából vacsorát szervez az osztály, és ajándékba csináltok úgy 300 bonbont.
Feladat: adott 4 kg elég kemény csoki, nagy táblákban- darabold fel
Sajtreszelővel kényelmes csinálni, de sokáig tart. Műanyaggal viszont ne is próbáld, mert megbolondulsz a végére.
vagy
Szükséged lesz egy vágódeszkára. Állítsd élére a táblát, és késsel szépen elkezdheted lehámozni. Egész gyorsan lehet vele haladni.
vagy
A táblákat kockákra vágod-töröd, és utána almahámozás technikával dolgozol, amíg el nem fogy a csoki a kezedből. Tipp: ha így dolgozol, gyorsan csináld, ha csak nem akarod hogy a csoki beleolvadjon a kezedbe. (Mivel itt ugyebár kocka van a kezedben, nem egy egész tábla.)
vagy
Megintcsak kockákra darabolod a táblát, majd a kést ferdén tartva kis darabokat vágsz le belőle. Mivel a csoki meglehetősen kemény, így a másik kezeddel rásegítesz, a tenyereddel lefelé nyomva a kés élét (ahol túllóg a csokin). Bár ezt én annyira nem kedveltem, nem volt elég kemény a tenyerem hozzá.
vagy
Kockáira választod szét a táblát, beleteszed egy tutira tiszta nejlonzacskóba, ezt ráteszed egy vágódeszkát, majd előveszed a fa kalapács-szerű izét (tudod, pont olyat, mint amivel Paraguayban a jeget szokták összetörni) és elkezded püfölni, amíg egyre kisebb elemeire nem esik szét. Ha többen dolgoztok nem ajánlott, mert elég zajt csap és megbolondítod a többieket.
És ez a rész kész is volna.
Feladat: megfőzni a csokit és formába önteni
Ezt mindenki tudja, de azért elmesélem, hogy mi forró vízbe (mármint vízbe, ami tényleg éppen forr) beletettük azt a fémtálat, amibe a csoki reszelék volt, és így kavargattuk.
Megjegyzés: öntsünk hozzá egy kis tejet, hogy biztosan elég legyen 300 darabra
A formába öntés sem nagy ördöngősség, viszont ha többen vagytok és nem akarod egy életre megutálni, akkor osszátok be, hogy mikor melyikőtök csinálja.:D A legjobb része, hogy kettesével lehet dolgozni, tehát kell egy másik valaki, aki a mellépöttyent masszát letakarítja. (😍)
Ezzel a feladattal is megvolnánk. Ezek után hűtőbe tesszük a bonbonokat és megvárjuk, amíg megkeményednek. Majd folytatjuk az utolsó feladattal.
Feladat: becsomagolni a bonbonokat
Szükséged lesz legalább 6-7 A4-es fóliára. Ajánlott először tesztelni, hogy nagyjából mekkora fóliadarabbal tudunk befedni egy darabot, mielőtt túl kicsire vagdosnánk fel az egészet.
A csomagolásra pedig rá kell érezni, van egy technikája, nem nagy ügy, de ha mechanikusan tudod csinálni, sokkal hamarabb végzel vele.
Készen is volnánk azzal a rengeteg bonbonnal. Megjegyzés: NE délután kezdjük el, hacsak nem akarunk hajnali háromnegyed kettőkor végezni vele.
A harmadik és a negyedik lecke más tészta. Nincs feladat, és nincsenek utasítások. De talán nagyobb hasznotokra is lesz.
Tegnap volt a vacsora, amit Anyák napja alkalmából szervezett az osztályunk. A szalon kibérelésétől kezdve, a zenén keresztül mindent. Nem elfogultságból, de tényleg minden nagyszerű volt. Elegáns, a díszlet gyönyörű, a vacsora finom, a zene pedig tökéletes. Mikor pedig a táncra került a sor, először igazi rock'n'roll-t, játszottak az idősebbek nagy örömére, majd az élőzenekar után a dj a mi korosztályunk zenéit játszotta, úgyhogy mindenki bőven kitáncolhatta magát. Az osztálybeli fiúkról pedig még egy szót sem szóltam. Pantomimeseknek voltak beöltözve, így pincérkedtek. Az ötlet szerintem hatalmas, és nagyon viccesek voltak.:D
Éjfél után pedig egy akkor összeeszkábált gyertyát vittek oda Yerutinak (a húgomnak) fagyiba állítva, miközben mindenki a "Boldog Szülinapot"-t énekelte. Azt az arckifejezést látni kellett volna.:D De nagyon aranyos volt.:)
Így visszagondolva már nem is értem annyira, hogy mi történt, de valószínűleg az dobott a dolgokon, hogy fáradt voltam, mivel előző nap is háromnegyed 2-kor feküdtünk, és fél 8-kor már keltem..
Kis dolgok így szépen lassan összeadódtak, miközben táncoltunk. Tényleg nem nagy dolgok, csak néha még mindig nem találtam a helyemet, vagy láthatatlannak éreztem magamat, vagy hasonló. És amikor fáradt vagyok, akkor érzékenyebb is.. Már ezelőtt is voltak néha ilyen hullámvölgyeim nem egyszer, de aztán vettem egy nagy levegőt és összeszedtem magamat. De ilyenkor mintha ezek is, minden így visszajönne, és pluszban nyomná a lelkemet.. Az volt az utolsó csepp, amikor már mindennek a végén kifelé pakolásztuk a cuccokat, és direkt odamentem, hogy a következő dobozt nekem adják, hogy tudjak segíteni, de ehelyett csak elmentek mellettem, útban voltam meg minden elképzelhető variáció. Még ezelőtt a mosolygást is abbahagytam, hogy lássák, hogy valami nincs rendben, de ezt sem vették észre. Tényleg mint aki láthatatlan. Rendben, nem meséltem el részletesen, hogy miken gondolkoztam, de rengeteg mindent megjegyzek.. Csak arra szeretnék rámutatni, hogy nem "ennyiért" borultam ki. Mert igen, utána muszáj volt a mosdóba mennem, hogy lenyugodjak. Próbáltam összeszedni magamat, mondogatni, hogy "Semmi baj" és "Nem fontos", meg tudom, hogy egyébként meg eszükben sincs levegőnek nézni, de egyszerűen fájt. Fájt, mert úgy éreztem, hogy mindent megpróbáltam, de még az is hiába. Fájt, hogy megbántanak és még csak észre sem veszik, hogy rosszul esik.. Fájt az egyedüllét, miközben igyekszek közel lenni hozzájuk.. Fájt, hogy fel sem tűnt, hogy már ennyi ideje nem voltam ott velük.. De tudtam, hogy a sírás -azon kívül, hogy könnyít a lelken-, nem old meg semmit. Így megmostam az arcomat, és elhatároztam, hogy kimegyek, de nem fogok úgy csinálni, mintha mi sem történt volna.
És tudjátok mit? Hihetetlen, hogy milyen gyorsan tudnak fordulni a dolgok. Amíg csak elviselem a dolgokat, addig csak gyűlik és gyűlik, de minden egyes ilyen mélypont után jön egy meredek emelkedő.
Amikor kimentem megálltam az ajtóban, a többiek onnan néhány méterre pakoltak, beszélgettek, én meg néztem, hogy mit lehetne csinálni. Jime oda is jött, és az öklét az arcomhoz nyomta, mint egy lassított felvételen. Na mondom, tényleg már csak az hiányzott az életemből.. Látta, hogy nem vettem a poént, és meg is kérdezte, hogy mi a baj. Rögtön. Természetesen automatikusan válaszoltam, hogy "semmi", majd letudtuk annyival, hogy álmos vagyok. Egy kicsit odébb állt Anna Vickyvel, Anna éppen utánam kérdezett, miután a nővérem rám mutatott. Mire ő csak elmosolyodott, annyit mondott, hogy "akkor jó" és mutatott egy szívet.:)
Ki kellett vinni néhány ládát, persze hogy ott termettem és segítettem cipelni. Odakinn átvették tőlünk a fiúk, majd kinn maradtunk. Ott voltam velük, így nem is értettem, hogy hova kéne mennem, mikor Mauri mondta, hogy menjek oda hozzájuk. "Hát de itt vagyok."- feleltem. "Akkor gyere még közelebb. Ide-ide."- válaszolta, majd 3 lépéssel mellé értem.
- Miért vagy ideges?- kérdezte.
- Nem vagyok ideges.
- Akkor miért vagy szomorú?- erre kicsikartam egy félmosolyt és a fejemet csóváltam- Akkor mi? Mi a problémád?- kérdezte újra.
- Mi a problémád??- kérdezte Rubén is. - Hiányoznak a magyar bulik?
- Mi..?
- Semmi-semmi.:D
- De mondd már, kérleek!..
- Semmi, nagyon szeretünk.
- Látod?!- fordultam oda Maurihoz.- Mindig ezt csináljátok! Ha nem értem és kérem, hogy mondjátok újra, akkor "semmi, nagyon szeretünk"..- majd újra Rubénhez fordultam.
- Azt kérdeztem, hogy hiányoznak-e a magyar bulik.- felelte vigyorogva. Aztán váltottunk néhány szót erről a témáról.
- De miért vagy szomorú..?- tette fel a kérdés Mauricio újra. Ránéztem és arra gondoltam, hogy mennyire ironikus is ez, hiszen néhány perccel ezelőtt még pontosan ezt gondoltam, hogy nem vennék észre, és egy semmivel ugyanúgy le tudom zárni, mint Jimenával.
- Hosszú..
- Mondd el. Van időnk.
- De nem fontos.
- De aggódok érted. Aggódunk érted.
- Igen, aggódunk.- csatlakozott Enzo is.
- Nézd meg milyen fehérré vált az arcom az aggódástól.- mutatott Mauri a pantomime miatt fehérre festett arcára. - Vagy nézd meg Enzot.. sőt, nézd meg Rubént! Látod milyen fehér az arca az aggodalomtól??.. Mondd el, hallgatlak.
- De tényleg hosszú, én pedig fáradt vagyok. Majd elmondom.
- Hallgatlak, van időnk.- ekkor közelebb hajolt, a kezeiből tölcsért formált és a fülével odafordult. -Hallgatlak.- ismételte. Ilyenkor az összes mondanivalón keresztül a kifogásokon át minden az ember eszébe jut. De ezúttal kilyukadtam oda, hogy "Héj, pont ez volt a problémád. Hogy nem veszik észre, nem érdeklik, nem tudják mi bajod. Ha nem mondod el, sosem fognak megoldódni, és az már nem az ő hibájuk. 'Néma gyereknek anyja sem érti a szavát.' "- éppen ideje volt változtatni a dolgokon.
- Gyere.- mosolyodtam el megadóan, majd egy kicsit odébb leültünk. Nem is tudtam, hogy hol kezdjem, annyi minden felgyülemlett bennem hirtelen. Rájöttem, hogy jobban járok, ha nem veszek el a történések között, hanem kezdem azzal, hogy mit érzek, és hogy az miért van. Így sokkal egyszerűbb volt, mint elejétől a végéig rázúdítani mindent.
Elmondtam neki többek között azt is, hogy bánt, amikor így, 8 hónap után még mindig vannak dolgok, amiket néha nem értek, visszakérdezek, és nem ismétlik meg, csak "szeretünk Dorka". Mire Mauri elmagyarázta, hogy ezzel mind-mind csak piszkálnak. Igazából mindannyian szeretnek. Azt mondta, hogy még van itt 2 hónapom, és azt nem tudja, hogy visszajövök-e, vagy találkozunk-e valaha újra, de azt tudja, hogy innentől már mindig barátok maradunk, és sosem fog/fognak elfelejteni..:') Nem tudtam mindent elmesélni, amit az elején szerettem volna, mert tényleg elég hosszú így az egész. De Mauri így is rengeteget segített, sőt.. most már minden rendben van. Mikor mennünk kellett, azt mondta, hogy majd folytassam később, amikor elhozzák hozzánk a cuccokat.
- Rendben van. Én mondtam, hogy hosszú.
- Én pedig meg fogom hallgatni.- válaszolt, majd elköszönt és elment.
Nem tudtunk beszélni később, mert mi még elvittük Annát is, meg Jimenáékat is haza, este meg az utam már csak az ágyba vezetett, ezért másnap írtam neki, és megköszöntem.
Mauricioról tudni kell, hogy egyébként rengeteget piszkál. Magyar szemmel rég azt mondaná rá mindenki, hogy milyen durva vagy bunkó. De tudjátok mit? Lehet, hogy így van. Lehet, hogy néha sokat, túl sokat piszkálódik, vagy túllép egyes határokat. De sosem azért, mert bántani akar. Az itteni emberek ilyenek. Állandóan piszkálódnak, viccelődnek egymással, és ők semmit nem is vesznek fel.. Nem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az, akivel mindezt meg fogom beszélni. Viszont hihetetlenül örülök, hogy így alakult.
Tessék, itt van nektek barátság. Mert ez az. És szerencsés vagyok, hogy a barátomnak mondhatom mind Maurit, mind a többieket az osztályból és sokakat a suliból egyaránt. Még csak 8 hónapja ismernek (igen, ilyen esetben "csak") és az esetek nagyobb százalékában csak a piszkálódás megy, de mégis tudom, hogy a barátaim és számíthatok rájuk. Ezzel ellentétben vannak azok az emberek, akiket már évek óta ismersz, kiteszed értük a lelkedet, egy szavukba kerül és segítesz nekik, de ha neked lenne szükséged rájuk akkor nem érnek rá, és a hátad mögött tudnak beszélni rólad, de azért tényleg nagyon hiányzol nekik.👌 Hát úgy látom a barátságokról mindig lesz újat tanulni.
Ezen az önismeretes témán is sokat gondolkoztam. Talán ez az egyik legnehezebb.
Néhány napja kivettem a szemüvegemet a táskámból. Eddig szinte csak a suliban hordtam, de ott sem írunk minden órán a táblára. Viszont ezen a napon felvettem itthon, és így mentem be a mosdóba. "Szia! Rég láttalak."- köszönt vissza a lány a tükörből. Már jó ideje, hogy nem találkoztunk. Most így hirtelen azt hittem, hogy 8 hónapja már, de van az talán több is. Maximum a telefon elsötétített képernyőjén keresztül. "Nélküle szebb vagy"- beleég az ember elméjébe. És az emberek képesek abban a hitben élni, hogyha szebbek, akkor jobban/többen fogják szeretni őket. Valahogy így esett, hogy csak akkor használtam a szemüveget, amikor feltétlen szükségem volt rá.
Persze, nem valaki egészen másra bámultam a tükrön keresztül, hisz nem nagy változás, de mégis.. Ez is én vagyok. Egy olyan én, akit nem akartam látni hónapokon keresztül. Hogy juthat el az ember egyáltalán idáig? Pontosan nem is tudom, elég hosszú folyamat végeredménye, de talán nem is fontos részletezni, az előbb szóltam róla néhány szót. Egyszerűen ez lett a vége, hogy mindenkinek meg akartam felelni.
Viszont itt mindenkit csak másodsorban érdekelt, hogy hogy nézek ki. Ők meg akartak ismerni és azért szeretni, amilyen belül vagyok, aki vagyok. Van, amikor edzés, vagy tesi után rák vörös az arcom, a hajam össze van tapadva, én pedig legszívesebben zacskót húznék a fejemre, mire ők kinevetnek, piszkálódnak, de aztán megnyugtatnak, hogy rendben vagyok így is. Az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy ilyen apróságok mennyit tudnak számítani. Rengeteget segítettek nekem.
Aznap ott álltam a tükör előtt és ezúttal nem határoztam el, hogy nem fog érdekelni, amit a többi ember gondol rólam. Hanem már nem tényleg nem érdekelt. Tényleg nem. "Te jól vagy így, ahogy vagy." És azóta is hordom.
Lehet, hogy így nem tűnik túl nagy dolognak, de nem csak arról van szó, hogy képes vagyok-e szemüveget viselve tükörbe nézni vagy sem. Hanem hogy képes vagyok-e elfogadni saját magamat.
Mikor a bonbonokat csomagoltuk beszélgettem egy kicsit Telma mamájával:
- És sokat tanultál ez idő alatt?- kérdezett a csereévemről.
- A nyelvből?..- kérdeztem, és már válaszra nyitottam a számat, mikor kijavított.
- Nem. Mindenről. A kultúráról, rólunk, a kapcsolatokról, az életről?- kérdezte mosolyogva.
- Igen. Arról nagyon sokat.:)
Puszilok mindenkit,
Dorka
Csak egy kis zápor, még az első családom házából.
A közeli kajáldában kapható MAGYAR ízesítésű lomito (olyan mint a hamburger, csak nagyobb)
❤❤❤❤❤❤
